Nem volt senki, akinek elmesélhettem volna. Sajnos nagyon sokszor járok így, és arra gondoltam, hogy kiírom magamból. Szerintem egész aranyos, mókás kis történet. Persze ezt manapság nem lehet csakúgy elmesélni bárkinek, mert a hírértéke nulla, meg mert mindenki siet, meg mindenki izgalmas történetet vár.
Szóval, történt, hogy Lilla, az unokahúgom csintalankodott. A szobában voltunk, a távirányítót már ismeri, tudja, hogy az "anyja" azzal váltogatja a csatornákat, "kell az anyjának", hogy viccesen fogalmazzak. :D Persze ha ezt egy gyerek tudja, akkor nincs más hátra, elveszi, hogy az anyja ne a tévével/távirányítóval foglalkozzon.
A távirányító eltűnt. Aznap este alig kerestem. Két napra rá körbenéztem a szobámban, hogy vajon hol lehet. Ágy alatt megnéztem. Rá másfél hétre már anyám tudatáig is eljut, sőt, mintha őt is zavarná, ezért a saját szobájában ő is elkezdi keresni, hátha Lilla oda rejtette el. Néztem a konyhában meg a hallban is.
Elhangzik egy javaslat, miszerint "cseréljünk" tévét, ami az ő szobájában van, azt ide, ami itt van, azt meg vigyük át. Én húzom a számat, meg persze a lustaság mindenható.
A szokásos szombati Lillázáskor, vagyis amikor Lilla itt volt szombaton, éppen néztük a tévét. A rosszat, helyesebben a hiányosat, helyesebben azt, amelyikhez nincs távirányító. Lilla épp kotorászott. Egy "gyertyát" akart elrejteni.
És ekkor jött a döbbenet. Lilla a tévé alatt játszott, ahol a videólejátszó van. A gyertyát be akarta dugni a videólejátszóba, amit én észrevettem, mosolyogtam rajta, aztán eszembe jutott valami.
Mi akkoriban hallottunk pár mesét arról, hogy etettük a videómagnót, tönkretettük stb. De hát én is a videólejátszóba rejteném a távirányítót!
Ott volt. Persze "mindenhol" néztük a lakásban, hogy hol lehet a távirányító... Csak ott nem.
Robert Adler, hálával tartozunk neked. Szörnyű volt a tévén levő gombokat használni, főleg azok után, hogy basztak rá helyesen működni, a hangerő "fel" gomb olykor megfelelt a hangerő "le" funkciónak, illetve a csatornaváltásnak...
